Az írásnak nemigen látom értelmét többé. Legalábbis a bölcselkedő, elmélkedő, igazságot kereső írásoknak semmiképp.

Történt ugyanis, hogy Weöres Sándor A teljesség felé c. könyvét olvasva ugyanazt éreztem, mint a Lao-ce írásainál: ennél többet nem mondhatok sem én, sem bárki más. Ez már önmagában is elég volna a hallgatáshoz.

Az egyik legutolsó részénél, amely a Tíz erkély címet viseli és verses formában összefoglalja az egészet, még inkább ez volt az érzésem, mert - ezt már én is megírtam. Itt, a blogon. Természetesen nem pontosan szó szerint, de ugyanabban a verses formában, szinte ugyanazokat a gondolatokat, valamelyiket szó szerint ugyanúgy. Ekkora megnyugvást még életemben nem éreztem. No, nem azért mert most olyan rohadtul okosnak érzem magam, mint például Weöres Sándor, hanem mert az egész Weöres-mű arról szól, hogy lényegileg mindannyian egyek vagyunk, ugyanazok a gondolatok foglalkoztatnak mindnyájunkat stb - és mindez (ahogy a vers bizonyítja) a gyakorlatban is tetten érhető.

Egyébként, mint oly' sok mindenben, az egyén és Isten kérdésében is elég elgondolkodtató állásponot képvisel A teljesség felé.