A fenti cím ürügyén kíséreltem meg legalább három minőségi írást összeszedni az ismerőseim köréből és a teljes magyar internetről; majdnem sikerült. A hozzájárulásért köszönet a szerzőknek, hadd szóljon.
1. Arca helyén rúzsnyomok, meg-megtörve játszanak.
Arca helyén rúzsnyomok, meg-megtörve játszanak.
Ismertem egy férfit, ittam minden szavát. Éjszakákat töltöttünk együtt, s közben nem láttam a nyomát.
A férfi minden este szokásosan ért haza, a szobájában ahol lakott volt két ágy, matraccal, írógép vagy dolgozó sarok.
Volt egy beteg felesége, vagy róla még nem meséltem volna? A férfi szeretgette, dédelgette, néhol itt-ott pásztoróra.
Minden egyes nap, pontosan öt órától nyolcig övé volt.
Vacsorát főzött, teát itatott vele, leste minden mozdulatát, olykor még álmodott is vele. Esténként mellé fészkelte önmagát. Szerelmes szavakat suttogott, hogy forróságát leplezze, s olykor-olykor belé hatolt, hogy ne csak az éjszakával nézzen szembe. Az asszony csendben elaludt, háttal egymásnak feküdtek az ágyon, a férj betakarta asszonyát, hogy éjszaka egyikük se fázzon.
Füstkarikák között táncoltak, minden egyes este. S mikor föléje hajolt, hogy végre megcsókolja, vakmerően nézte. Papírkötegekből hulló levelek puhává varázsolták a padlót. Levelekből rongybabát, s életet szőve, a férfi a tűzbe markolt.
(syb)
2. és akkor mégis mit keresel?
hogy mit keresek.... keresek-e egyáltalán? nyilván. mint mindannyian. aki mást mond, az vagy hazudik vagy esetleg ő chuck norris, más opció nincs. persze keresés alatt nem azt értem, hogy kiállok a legforgalmasabb térre egy transzparenssel, hogy depresszív bölcsészlány megosztaná, inkább csak a többféle formában megnyilvánuló vágyat, hogy valakivel legyen közös testnedvünk, epizódunk, életünk, kinek éppen mi.
amit biztosan tudok, hogy nem keresem a másik felem. hülyén néznék ki fél herével és borostával. nem keresem a gyerekem leendő apját. nem keresem azt, akit nem azért szeretek, aki ő, hanem aki lehetek mellette. nem keresem az ásókapanagyharangot. satöbbi.
álltak már éjszaka az ajtóm előtt lehajtott fejjel, bocsánatot kérve. kérték már meg a kezem, fagyott már belém a nevetés, mikor ránéztem, és rájöttem, hogy komolyan gondolja. vezettek már 650 kilométert a kedvemért, mert hiányzott egy ölelés. kevertem már össze a szerelmet intellektuális rajongással. kapartam már a falat férfi után. hagytam már veszni lehetőséget, amit azóta is bánok. bőgtem már idegen fürdőszobákban egy jól sikerült szopás után, fogadtam már meg, hogy a felejtős szex nem nekem való, soha többet nem csinálok ilyet. két hét múlva újra megcsináltam. és újra. hittem már azt, hogy 15 év korkülönbség elég lesz a boldogsághoz, mert az élettapasztalata majd ölbe vesz és megoldja helyettem az életem. bántottam már olyat, akinél jobban még soha senki nem törődött velem.
mindig kellett a nagyjelenet, mindig megvolt a végtelenített csehov-dráma négy felvonásban. részben, hogy elfedje a saját bizonytalanságomat és hiányosságaimat, részben hogy elfedje az adott kapcsolatét. szeretnék egy teljesen átlagos hétköznapot, mellkasra hajtott fejjel, amikor sóhajtok egy rövidet, hogy ez így most nagyon jó. amikor nem kell színház és nincs rendezői változat meg tányércsapkodás, csak azért hogy érezzem, hogy élek és hangosan szeretve vagyok - hanem vagyunk mi csendben és van az a fajta bizalom, ami nagyon ritka. akkor tudni fogom, hogy jó helyen vagyok, a jó ember mellett.
ezt keresem. se többet, se kevesebbet.
(Nes)
.jpg){kind=link}