Hol tart a mai magyar próza? Kik írnak? Miről írnak? Kinek írnak? Minek írnak? Alant olvasható Háy János egy novellája, amelynek segítségével részválaszokat kaphatunk a fenti kérdésekre. Az írás eszétikai értékét feltétlenül növeli, hogy - verejtékes munkával és odaadással - magam gépeltem be.

A Senák

Hárman voltak, de csak egy volt a faluból való, a másik kettő gyári munkás volt Pestről. A párt küldte, hogy segítsenek a falusiaknak dönteni, miért is érdemes belépni a téeszbe. De a falusiak nagyon lassú gondolkodású emberek voltak, csak hallgatták a két gyári munkás előadásait a mezőgazdaságról, nagyüzemi módszerekről, aztán hazamentek, és nem léptek be a téeszbe. Mondta akkor a faluból való ember, hogy hármat a fontosak közül akár erőszakkal is, a többi majd megy utánuk. Így kerültek a gangra, hogy rávegyék a férfit: be kell lépnie. Este lett, és a férfi azt mondta: nem, és bement a szobába, ahol a kiságyban aludt már a gyermek, s az asszony az ágyban volt, de nem aludt, várta, hogy bejön a férfi. Hogy bejön-e egyáltalán, vagy esetleg elviszik, mint másokat a szomszéd faluból, vagy megverik.

- Nem bántottak? - kérdezte az asszony.

- Még ébren vagy?

- Igen - mondta az asszony.

- Nem olyanok, rendesebbek.

Közben a három férfi a gangon valamit beszélt, hogy mit kéne csinálni. Nem akarták megverni a férfit. De be kell léptetni, ha nem sikerül... Bele sem mertek gondolni, hogy mi lesz, amikor hazamennek, s a gyűlésen mindenki mondja, hogy én ötven embert, én meg százat, s amikor rájuk kerül a sor: csak hallgatnak, hogy ahol ők voltak, ott nem akartak az emberek, hiába bármi, azt mondták: nem. De olyan nem lehet. Nem tudtátok a célokat érthetően közvetíteni... - mondja majd a párttitkár. Hogy azt fogja mondani a Bakonyi elvtárs - mondta az egyik -, azt fogja mondani, hogy a közösség nem lehet velünk elégedett.

A férfi fülelt a szobában, de nem hallotta pontosan, miről beszélnek, most lejjebb vették a hangot, s már foszlányokat sem csípett el. Nem bírt elaludni, az aszzony, mint egy falióra, pontosan fújta ki a levegőt, s marta fel az újabb adagot. Még mindig suttogtak. Nem akarnak zavarni - gondolta a férfi, s hogy mégis, akkor ő is elalszik. Ahogy engedett a szorítás benne, zuhant az álomba, kimerült volt. Az álmot nem látta, hogy mi is az, mert álmában is olyan fáradt volt, hogy nem tudott figyelni arra, mi történik ott. S hogy volt-e előzmény, esetleg hatalmas felhők gyűltek belül, csak nem figyelt rájuk, s hogy készült egy óriási vihar, hgy az zajlott-e az álmában - nem tudta. Nem látta a vihar gyülekeztét, hogy jön, és várja a pillanatot, hogy elseperje a földjeit, a lovakat s a szekereket is, ez a vihar lesz a vége az ő életének. Az álom talán mindent előkészített, csak nem figyelt rá. Akkor riadt, amikor a vihar kitört, hatalmas robajjal csapkodtak a villámok, hasadt a föld, veszett a vagyon, és a gyerek már zokogott a kiságyban, s az asszony kiabált:

- János, János, kelj föl! - És akkor a férfi látta, hogy csak ő volt belül, a hangok, azok kint vannak. A gyerek üvölt, a redőny zörög, a férfi káromkodik, aztán az ablakhoz rohan, az egyik gyári munkás karóval verte a redőnyt. A kurva anyádat! - kiabált a férfi, s hogy hagyja abba. És csend lett, a gyerek még sírt, aztán elaludt újra, mikor a férfi kint megint elkezdte verni a rolót, és a vihar újfent kirobbant, s az asszony már zokogott, mint a gyerek, vagy még jobban, mert nagyobb volt a szeme, amivel tudott, meg nagyobb volt neki a szíve, amivel tudott. S ahogy elcsöndesedett a kicsi, a gyári munkás megint kirobbantotta az egek háborúját. Az asszony végigzokogta az éjszakát, a gyerek remegett a félelemtől. - A rohadékok - ezt mondta a férfi -, a rohadékok, micsoda állatok, s az asszony, hogy mondj igent, írd alá a belépést. Nem baj, hogy a lovak, nem baj a föld, nem baj semmi, mondj igent. - Nem - mondta fojtott hangon a férfi -, nem tudnak ilyen könnyen, nem. - A gyerek miatt, ha másért nem, a gyerekért, kikészítik, nem téged, a gyereket, kikészítik. - Nem! - kiabálta a férfi, és hátat fordított. Az asszony ölelte a gyereket, három hónapos volt, átvörösödött az arca az üvöltéstől, nyálat böfögött rá az ingére. Kisfiú lett. Az asszony elsírta magát, mikor meglátta: annyira lányt szeretett volna.

A következő éjszaka tovább folyt a zörgetés, félóránként megcsapkodta a gyári munkás a rolót. Akkor a gyerek már nem bírt megnyugodni. Végigüvöltötte az éjszakát. Az asszony az ölében ringatta, járt a szobában ágytól szekrényig és vissza. Rásírt a kisgyerek fejére. Nem volt neki még haja, csak kicsi pihék, lüktetett a kutacsnál a bőr. Az asszony nem mondta többször, hogy mit csináljon a férfi. A férfi reggel kiment a gangra, hog aláírja. A gyári munkások megmutatták a helyet, hogy hová, s a férfi, hogy a lovakért küldjenek valakit, nem volna szíve neki vezetni le a téesz istállójába.

- A Senák kapta meg a lovakat - mondta az asszony ebédnél.

- Tudom - válaszolta a férfi.

- Milyen lovakat? - kérdezte a kisfiú.

- A mi lovainkat - válaszolta a férfi.

- Az apád lovait - pontosított az asszony.

- Nekünk vannak lovaink? - kérdezte a kisfiú, és örült, mert ez annyira nagy dolog volt, hogy lovai vannak az embernek.

Egyszer a férfi kölcsönkérte a téeszből a lovait, s elment velük fát szállítani az erdőről. Télre tüzelő, és olcsó, mert a nagyját már elvitték, csak a karvastagságú ágak maradtak, de jó lesz az a sparheltbe. Amikor lepakolta a fát, fogta a kisfiút, és feltette a ló hátára, hogy üljön egy kicsit a gyerek a lovon. A kisfiú odasimult az állat bőréhez, hogy milyen meleg és mennyire szelíd, a ló horkantott egyet, a gyerek megriadt.

- Ne félj - mondta a férfi -, nem bánt, örül neked.

- Mért pont a Senák kapta a lovainkat? - kérdezte az asszony.

- Mert kocsis - mondta a férfi.

- Örökösen veri, azt mondják.

- Veri? - kérdezte a férfi.

- Igen - mondta az asszony -, ostorral meg ággal.

A férfi nem szólt semmit. Fölállt az asztaltól, hogy még dolga van, és kiment. Az asszony nem szerette a Senákot. S haragudott a férfira, hogy nem tesz semmit azért, hogy ne a Senáknál legyenek a lovak, van más kocsis is a téeszben. Egyszer biciklivel ment a boltba, és ő is látta, hogy a Senák áll az útkereszteződésben, a patakhíd után a szekérrel, és üti a lovakat. - Az én uram ezt soha nem csinálta - mondta az asszony a Senáknak. S hogy mennyire szelíd állatok voltak ezek a lovak, míg nálunk voltak. A Senák meg, hogy nem akarnak a téesz felé menni, mindig csak felétek, mondta az asszonynak, hogy mindig vissza akarnak menni a régi helyükre. - Ha veri, akkor ne is várja, hogy arra mennek, amerre ő akarja - mondta az asszony. A Senák meg, hogy mit csináljon velük, csak így tudja, a kurva anyjukat - kiabálta, és ütötte a lovakat, az asszony nem bírta nézni, felszállt a biciklire, és továbbment a bolt felé. Este a férfinak elmondta, hogy most már ő is látta.

- Hogy a mi lovainkat veri? - kérdezte a gyerek.

A férfi azt mondta:

-Igen.

- Mért nem hozzuk haza őket? - kérdezte a gyerek.

- Nem lehet - mondta a férfi, és elhallgatott. A lovakra gondolt meg a Senákra. Vasárnap mindig ott alszik a misén fönt, a kóruson. Elalszik, s csak akkor ébred, amikor a "Szent vagy, szent vagy, szent vagy, mindenség Ura, Istene"- amikor ebbe fognak bele a parasztok. Felriad, és a fejéhez kap, mintha valaki belülről bakanccsal belerúgott volna az agyába. A férfi nézte a Senákot a kóruson, nézte, ahogyan meg akarja tartani kézzel a fejét, nehogy leszakadjon a nyakáról.

 - Megint veri! - kiabált be az udvarba a Herda Pityu, hogy a Senák. A férfi kint volt az udvaron. Járdát betonozott, keresztül az udvaron a vécéig, hogy ne kelljen sárban odamenni. Kis, vékony járda, tényleg csak akkora, amekkora kell. Volt még az a maradék cement, meg egy rakás sóder, legjobb ilyesmire elhasználni - gondolta a férfi, amikor hozzáfogott. A gyereknek mutatta, hogy kell beállítani a zsalukat, és hogyan kell megkeverni a betont, amikor bekiabált a Herda Pityu. A kisgyerek rábámult a férfira, cementporos volt a szemöldöke.

- Veri? - kérdezett vissza.

- Igen - mondta a Herda Pityu.

A férfi felegyenesedett, belevágta a friss betonba a vakolókanalat.

- Hol? -kérdezte.

- A kereszteződésnél, a híd után - mondta a Herda Pityu.

- A kurva anyját! - kiáltotta a férfi, és kirohant az utcára. Az asszony utánakiáltott, hogy hagyja az egészet, hagyja azt a marha Senákot, nem éri meg odamenni. Azt gondolta, ezt kell mondani. Amíg a férfi nem cselekedett, örökösen piszkálta, hogy tegyen már valamit, most meg épp ellenkezőleg, hogy ne menjen. Mintha csak az kellett volna neki, hogy szülessen meg az elhatározás, de ne történjen utána semmi. Elég lett volna annyit mondania, hogy megölöm a Senákot, az asszonynak csak ennyi kellett volna. Több nem. De a férfi nem hallotta már az asszonyt, kirontott az utcai ajtón, s elindult a lefelé.

A híd után ott állt a Senák, és üvöltözött a lovakkal, meg verte. Egy vastag ákácággal ütötte őket. Az erős bőr alól kiázalgott a vér. Nem voltak mély sebek, csak horzsolásszerűek. Messziről nem is látszott a barna állatokon, hogy itt-ott vérfoltosak.

- Mit csinál a lovaimmal? - kiabált a férfi már messziről -, mi az istent csinál velük, magát kéne agyonverni azzal a kibaszott rúddal! Magát!

- Nem mennek arra, a lófaszba, nem mennek arra! - üvöltözött a Senák, a férfi meg elkapta a Senák kabátját, és rángatni kezdte, hogy ne verje a lovakat, ne verje, mert itt fogja szétloccsantani az agyát. A Senák meg csak, hogy nem mennek arra, nem mennek a lófasznak se. A férfi kicsavarta a botot a Senák kezéből, és a földre hajította, a Senák meg nyúlt volna érte, és lehajolt, de már nagyon részeg volt. Ilyenkorra mindig teleissza magát. Ha nem lett volna részeg, akkor persze nem... de a Senák ilyenkor már részeg. Nézte a botot, arrafelé indította magát, hogy fölveszi, s valahogy nem tudta már bemérni, hogy a testsúlyából mennyit enged előre, s mennyit hagy a másik oldalon. És nem maradt egyensúlyban, mert a mérleg túloldalára sok futott, vagy a fej volt megnehezülve az italtól. Mindenesetre elrántotta a Senákot ott, a lovak előtt. És valahogy a lovaknak már az a hely, ahol álltak, nyugtalanító volt, régen álltak ott, hisz a Senák vagy húsz perce verte őket, hogy induljanak, s most már tényleg nem akartak éppen ott lenni.

Fél óra múlva jött ki a körzeti orvos, s mondta, hogy nem kell mentőt hívni. A ló hátulról szakította be a Senák testét, három borda is belefúródott a tüdejébe, s a pata alatti részek, mint például a szív, szinte kilapultak, úgyhogy a Senák nem élt utána.

Mire a férfi hazaért, a beton megkötött, alig lehetett a vakolókanalat kifeszegetni belőle. -Nem szabad - mondta a férfi a gyereknek - a betonozást félbehagyni.