Millió definíciót hallani a szerelemről; a legkevésbé helytelen talán az, hogy a szerelem (és a szeretet) egy döntés. Nem érzelmi alapú; az érzelmeink pillanatról pillanatra változnak, hogy is tarthatnának örökké? Múlandó minden, ami jó borokkal, illatos virágokkal, lágy zenével, érzéki tánccal, díszes ruhákkal, zengzetes szavakkal, rózsaszín felhőkkel kezdődik - aki így szeret, bár nincs tisztában vele, test alapján szeret.

A második, hogy a szerelem cselekvés. Van, aki reggel-délben-este, mint a kakukkosóra mondogatja: szeretlek, szeretlek, szeretlek; aztán hirtelen rájön: ó jaj, mégsem. Kiszeretett, aztán megint beleszeretett, összeszeretett, visszaszeretett. Ha szeretsz valakit, szeresd némán és cselekedj úgy, hogy az a tetteidből látszódjon.

A harmadik, hogy a szerelemhez békében kell lenned magaddal. Ha képtelen vagy saját lábadon megállni, ha egyik kapcsolatból esel át a másikba, mégis mit remélsz? Mint amikor két ferde torony dől egymás felé, és csak a kölcsönös dőlésük tartja őket össze, ideig-óráig.

A negyedik, hogy a szerelemhez minden embert szeretned kell, lelked mélyéből. Ha csak a másikért élsz-halsz, elvesztek egymásban; egy ilyen kapcsolat nem más, mint két ember páros önzése a külvilág felé.

Az ötödik, hogy a szerelem a lehető legteljesebb alázat, minden létező iránt. Alázat, amely nyomokban is alig található a domináns férfi és a csábos nő attribútumai között.

A hatodik, hogy a szerelemnek nincs köze a vágyhoz, semmilyen értelemben. A vágy - önzés. "Aki vágytalan // a nagy titkot megfejtheti // de ha vágya van // csak a dolgokat szemlélheti" (Tao-te-king)

A hetedik, hogy ilyen szerelmet még senki nem látott.