A világirodalom legkiválóbb alkotóit bemutató sorozatom azoknak szól, akik a szépirodalom szó hallatán agyzsibbasztó magyarórákra és balfasz költőkre asszociálnak. Itt az ideje újratanulni mindent: se életrajz, se elemzés, csupán az életmű leglényegesebb lényegére támaszkodunk, ami lehet néhány összedobált verssor, egy novella vagy egy egész regényfolyam. Ki mással kezdhetnék, mint egy öngyilkos szovjet költővel.

Vlagyimir Majakovszkij (1893-1930)

Azt gondoltam egykor,
a könyv így készül:
megérkezik a költő,
nyílik az aranyos ajak,
s az ihletett jámbor egykettőre dalt szűl -parancsoljanak!

Ám kiderül,
hogy mielőtt a dalra sor kerül,
fortyog, a talpát tyukszemesre tapodja,
és hináros szivében vergődik kegyetlenül
a képzelet ostoba pontya.

A mi nyelvünkön szólva
                                 a rím:
                                         hordó.
Dinamitos hordó.
                       S a sor:
                                 gyújtózsinór.
Végigég a sor,
                   robban az utolsó szó,
s levegőbe röpíti
                       a várost
                                 a sor.
Hol hajthatsz föl,
                     és milyen áron
rímet, mely öl,
                   mihelyt célba hatol?
Talán
       valahol,
                 Venezuelában
öt
 el nem használt rím
                             még lapul.
Ez vonszol
             hőségen
                           és a tél fagyán át.
Rohanok
           előleg s kölcsön hurkába tekeredve.
Polgártárs,
             vegye számba
                               a vasúti jegy árát!
A költészet -
                   utazás
                           az ismeretlenbe.
A költészet -
                   akár a rádiumtermelés.
Egy gramm rádium
                         egy évi robot.
Tízezer tonna
                 szó-érc sem kevés,
ha azt az egy szót
                       közte fölhozod.

Figyeljetek -
jóltáplált énekesek,
akik
Ádámtól-Évától maig
megremegtetitek
a Rómeók és Júliák
szerelmi áriáival
a színház nevű lebujok falát.

Figyeljetek -
piktorok ti, oly testesek,
akár az orosz puszta nyargaló,
nyerítő szépsége - a ló,
ti, akik műtermetek
mélyébe bújtok, hogy fontolgató
ecsettel ma is kornyadó
virágot, kövér combot festegessetek.

Figyeljetek -
összes dudabillegetők
s rá lejtegetők,
víz-prédikálók,
bort-reklamálók,
kik a jövőt
úgy rajzoljátok magatok
elé, mint akadémikus
órjási húsfej
               adagot:
ti számotokra van,
- zseniálisan vagy nem zseniálisan -
szavam
nekem,
ki nem
lopom
napom,
ki a ROSzTÁ-nak dolgozom,
hozzátok van szavam ekképp:
elég!
hagyjátok abba, míg
valamennyiteket
a puskatus ki nem hajít.

Elég!
egy szót se rája,
köpjetek
a halk rímek
szépségére, az áriákra,
a rózsafákra,
meg a művészet arzenálja
sok porlepett
kellékére és kacsatára.
Kiket érdekel, kinek fáj ma,
hogy: "Ah, az árva,
mint szeretett,
s mint epedett..."?
Szakemberek,
nekünk ma azok kellenek
s nem hosszúhajú prédikátorok!
Idehallgassatok!
Ma a mozdony - piheg,
résen, repedésen át sistereg,
a vágya:
"Szenet, dóni szenet!
Gépészeket,
szerelőket a fűtőházba!"

Folyók
felső vidékén partra dőlt hajók
fullatag
jaja szól
a dokkok felé: "Olajat,
Bakuból!"

Mélyenszántó vitánkat
maguk a tárgyak
vágják el, ránkkiáltva, hogy:
"Új formát adjatok!"